Amikor egy számunkra szeretett személy távozik az életünkből, hatalmas fájdalom, szomorúság, igazságtalanság érzése és végtelen kérdések sora merül fel bennünk.
Miért ő, miért így, miért most? És sorolhatnánk.
Ám mielőtt igazán átadhatnánk magunkat, illetve hatalmába kerítene minket ez az érzéshalmaz , várnak ránk az úgymond kötelező teendők.
Ilyen a temetés és a búcsúztató megszervezése, amelynek számos módja lehetséges. Azonban elmondható, hogy általánosságban a hozzátartozók vallási hovatartozásuknak megfelelő szertartást kérnek az illetékes szervezetektől. Illetve polgári búcsúztatót, ahol az erre felkészült előadók a család kérésének megfelelően egyedi búcsúztató megemlékezést tartanak.
A következő kis történet azonban egy más, nagyon mély, megható és őszinte búcsúztatóját meséli el egy lánynak, feleségnek, anyának és nőnek. Nevezzük őt a történetben Bíbornak.
Hosszú évek fájdalmai, melyek nem csak a beteg, hanem a hozzátartozók gyötrő érzéseit is magukkal hordozták, előzték meg a búcsú napját.
Ismétlődően kiújuló kínzó betegség.
Az utolsó stádiumban, egy nap Bíbor döntést hozott és megkérte a férjét, hogy vigye haza a kórházból, mert otthon, szerettei körében szeretne meghalni.
Ez a döntés egyértelműen tükrözte Bíbor személyiségét, aki határozott elképzelések mentén teremtette és élte az életét, magában hordozva a gondoskodás, elfogadás, derű, mindig pozitív hozzáállás jelenlétét.
Egy héttel később férje karjaiba hunyt el.
A család Bíbor kérésének eleget téve szervezte a temetést és egy különlegesen szép búcsúztatót.
Eljött a nap. Rokonok, barátok, kollégák és ismerősök érkeztek a ravatalozóhoz. Akik lila színt öltöttek és egy szál virággal búcsúztak Bíbor kérésére.
A mélyen megrendült férj mindenkit üdvözölt és fogadta a részvétnyilvánításokat.
Ezután megkezdődött a szertartás, valójában a megtört férj és apa kezdte meg a beszédét.
Bíborról mesélt.
Gyerekkoráról, származásáról, családjáról, munkáiról, utazásairól, kapcsolatairól, jelenlétéről a világban, személyiségéről, belső értékeiről. Mindezt szép keretbe foglalva, gyászoló kollégák, barátok beszédével kiegészítve. A feszítő fájdalmat megtörő, szokatlan zenei elemekkel tette kerek egésszé a búcsúztatót. Érezhető volt a felesége iránt érzett feltétel nélküli szeretete, odaadása a végsőkig és még azon is túl.
Bíbor mély érzéseit a családjának tartogatta, legbelső világát a barátok és kollégák csak sejthették, de nem ismerhették meg.
Azonban mennyire szépen tükröződik a családi harmónia jelenléte, a férj a szeretetét és határtalan fájdalmát nyíltan és őszintén kifejezve betekintést engedett Bíbor életébe azok számára, akiknek fontos volt, szerették és értékelték őt.
Bíbor földi életének utolsó útjára kísérését követően, a férj szomorúsággal teli szerető szívvel hívta a jelenlévőket további megemlékezésre az otthonába.
Ez a búcsúztató forma Magyarországon nem általános, főleg ebben a mai érzelmeket elrejtő világban. Remélhetőleg ez a kis történet elgondolkodtató és akár követendő példával szolgál sokak számára. Hiszen az érzések feltárása, megosztása minden gyászoló számára megnyugvást, fellélegzést hozhat. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a gyász egy hosszú folyamat, könnyebb, elviselhetőbb és nehezebb periódusokkal.
A búcsú és elengedés igazán fontos része ennek a folyamatnak.
Ez a búcsúztató magában hordozta az összes emberi érzést a fájdalomtól az örömig, a dühtől az ürességig. Minden olyan érzelmet felvonultatott, mely a gyász velejárója és teljesen helyénvaló.
Kívánom Bíbor családjának és minden gyászolónak, hogy ezekben az érzésekben feloldódva, érkezzenek meg a megértés, az elfogadás, az elengedés és a megnyugvás szeretetteli állapotába.
Merjük a saját hitvilágunk szerint az érzéseinket megélni és elbúcsúzni!
Őszinte tisztelettel: PAG
