Az Ars Moriendi Egyesület részvétele a Károli Gáspár Református Egyetem tréninghetén
Áprilisban a Károli Gáspár Református Egyetem tréninghetének keretében különleges beszélgetésre került sor, amelyen az Ars Moriendi Egyesület három tagja – Beke Éva (az egyesület elnöke, magyar és történelem szakos tanár, mentálhigiénés szakember), iszkai Beke Évi (szakápoló, egyesületi tag), valamint jelen cikk szerzője, Kocsis Rita (alapítótag, gyógypedagógus, igazgatóhelyettes) – osztotta meg gondolatait és tapasztalatait Dr. Török Lajos, egyetemi docens vezetésével. A beszélgetés témája a hagyományok szerepe a halál és a haldoklás során, illetve a hagyomány és újítás kapcsolata volt.
Ars Moriendi – a halál művészete
A beszélgetés elején Dr. Török Lajos visszautalt arra, hogy egyesületünk már 2024. novemberében is jelen volt a tréninghéten, akkor a haldoklás és a veszteség feldolgozása, a hozzátartozók lelki gondozása volt a fókuszban. Most e gondolat folytatásaként mélyültünk el a hagyomány és a „halálkultúra” kérdésköreiben. A tanár úr röviden ismertette a hallgatósággal, mi is az az „ars moriendi” – azaz a meghalás művészete, amely a középkor egyik legfontosabb spirituális iránymutatása volt. Az ún. ars moriendi táblák vizuális és szöveges formában segítették az embereket a halálra való felkészülésben, tanácsokat adtak a lelkiismeret-vizsgálathoz, a bűnbocsánat kéréséhez, és megmutatták, miként lehet méltósággal távozni ebből a világból. Török Lajos tanár úr nem ment bele minden táblakép részletes elemzésébe, de az egyik képen megjelenő szimbólumokat sorra véve szemléltette a középkori keresztény felfogást a halálról és a túlvilágról. Eszmefuttatása mindannyiunk számára igen inspiráló hatással bírt.
Mit jelent számunkra a hagyomány?
A beszélgetés egyik központi kérdése az volt: hogyan jelenik meg a hagyomány az Ars Moriendi Egyesület munkásságában? Beke Éva gyakorlati példákon keresztül mutatta be az egyesület célkitűzéseit, kiemelve, hogy a méltó búcsú, az emberi méltóság megőrzése és a lélekre való figyelem alapvető célunk. Ehhez kapcsolódott iszkai Beke Évi, aki az otthonápolás során szerzett tapasztalatait osztotta meg – arról beszélt, hogyan lehet a szeretet, az odafigyelés és a hagyományos rítusok segítségével emberibbé tenni a haldoklás folyamatát.
Beke Éva a hallgatósághoz fordult: Mit is jelent számunkra a hagyomány? – kérdezte. A beszélgetés ezen pontján közösen vizsgáltuk meg a fogalom tartalmát: vajon a hagyomány valami régit, porosat jelent, vagy éppen ellenkezőleg: élő, bennünk lévő örökséget?
A hallgatókkal haladó beszélgetés később mélyebb rétegekig hatol. Rávilágítunk, hogy mindannyian kis számítógépek vagyunk. A minták, amelyeket magzatkorunktól letöltünk, a szoftver programjaink. Sejtszinten pedig transzgenerációs mintákat is hozunk. Ezért a hagyományok mellett a szertartásnak is nagy szerepe van életünkben, még ha jelenlegi világunk el is bizonytalanodott hitében, értékrendszerében.
A könnyebb halálhoz egyfajta áhítat szükséges, ezt segíti a szertartás. A haldokló a szertartásokkal engedélyt és segítséget kapott a könnyebb eltávozáshoz, a szertartások egész életében erre készítették fel.
A belső szimbólumok felébresztése
A hallgatóság, valamint Éva fogalommagyarázata tovább gondolásra késztetett engem, és hozzászólásomban a jelenkori hagyományvesztés problémájára világítottam rá. Szóltam a szent időminőségről, a belső szimbólumok jelentőségéről, a jelenlét fontosságáról és hangsúlyoztam: a cél nem az, hogy külső rituálékat mechanikusan újraélesszünk, hanem hogy azokat az ősi jeleket, melyek bennünk élnek, újra tudatosítsuk és átültessük a modern életbe.
A népi kultúra és a halálhoz való viszony
A további beszélgetés során olyan kérdéseket jártunk körül, mint például:
- Mit értünk népi kultúra alatt a halál kapcsán?
- Hogyan viszonyultak elődeink a halálhoz, haldokláshoz?
- Milyen rituálék és szokások segítették őket a gyász feldolgozásában?
Az élet harmadik szentsége a születés, a menyegző után a halál volt. Úgy fogták fel, mint átalakulást, ezért igyekeztek minden szabályozott módon segíteni az elhunyt beavatását a másvilági létmódba. Ezen a ponton újra visszakanyarodtunk a szertartások fontosságához, az ősöktől tanult módon, melyet azonban mai világunkhoz igazítva, értelmezve tudunk csak hitelesen működtetni. Itt válik fontossá, hogy megértettük-e a szimbólumok jelentőségét és jelentését.
Szót ejtettünk arról is, hogy a magyar néphagyományban a halál nem volt tabu – természetes része volt az életnek. A halálra való felkészülés, a ravatalozás, virrasztás, siratás, temetés, halotti tor és a gyászidőszak mind-mind közösségi élményként szolgáltak, segítve a feldolgozást és az elengedést. A halottak napja is a megemlékezés, a kapcsolódás ideje volt – nem csupán vallási, de lelki eseményként is.
A mai társadalom és a halálhoz fűződő viszony
A beszélgetés egyik legfájóbb pontja volt, amikor a modern egészségügyi rendszerek által uralt halálképről esett szó. A kórházi haldoklás gyakran steril, lélektelen közegben történik, ahol elveszik az emberi méltóság, az egyéni búcsú lehetősége. A halál egészségügyi esetté, nem pedig egzisztenciális, spirituális élménnyé válik.
A hozzátartozók gyakran bizonytalanok, még maguk a doktorok is elveszettnek érzik magukat a halál jelenlétében, amikor kísérniük lenne szükséges, de maguk is riadt gyermekként szemlélik az idő könyörtelen elmúlásának bizonyítékát. Az élet örökkévalóságának megrendülését felkészült lélekkel volna jó fogadni. Ennek pedig előfeltétele, hogy a halál fogalma közel jöjjön hozzánk.
Azért különösen súlyos probléma ennek hiánya, mivel a társadalom egyre kevésbé beszél a halálról – tabuvá vált, és így nem tudunk felkészülni rá sem lelkileg, sem emberileg.
Hogyan lehet a hagyományt újra élővé tenni?
Az Ars Moriendi Egyesület célja, hogy hidat képezzen múlt és jelen között. Hogy a tradicionális rituálék és szokások ne múzeumi tárgyak legyenek, hanem olyan élő gyakorlatokká váljanak, amelyek segítenek méltósággal megélni az élet utolsó szakaszát is. Ehhez szükség van oktatásra, érzékenyítésre, közösségi párbeszédre – épp úgy, ahogyan ezen a beszélgetésen is történt.
A beszélgetés után hallgatók is odajöttek kérdezni, kifejezni hálájukat, hogy van, aki ezzel foglalkozik, és milyen nagy szükség volna még több előadásra ebben a témában.
Beke Éva, az egyesület elnöke lelkesen szervezi már a következő ilyen beszélgetést, de Dr. Török Lajos is a további együttműködés lehetőségeiről elmélkedett.
A tréninghetet lezáró beszélgetés reményt adott arra, hogy a jövő generációi is felismerjék: a halál nem az élet ellentéte, hanem annak elválaszthatatlan része, és ha van bátorságunk szembenézni vele, akkor a hagyományok segítségével a gyász nemcsak fájdalom, hanem gyógyulás is lehet.
Szerző: Kocsis Rita, AME tag
Készült az Ars Moriendi Egyesület részvétele alapján
Bp., 2025. április 14.
