Egyszer eljön az idő, amikor szerepet cserélünk.

Amikor az a kéz, amely egykor a mi kezünket fogta, már remegve kapaszkodik belénk. Amikor az édesanya, aki egykor ránk adott kabátot, már segítséget kér a felöltözéshez. Amikor az édesapa, aki egykor minket vitt az orvoshoz, már nem tud egyedül felkelni az ágyból.

Talán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mi vigyázunk azokra, akik egykor ránk vigyáztak.

Ez az élet egyik legmélyebb körforgása. És nem mindig könnyű. Mert az időskor nem csupán ősz haj, lassabb lépések és több pihenés. Van benne veszteség is. Elveszíteni egy megszokott mozdulatot. Az önállóságot. A testi erőt. Egy-egy képességet. Ismerős arcokat. Barátokat, társakat, testvéreket.

Közben néha azt is meg kell tanulni, hogyan fogadjuk el, már nem minden olyan, mint régen. De az ember nem attól értékes, hogy mit tud megtenni. Nem attól szerethető, hogy mennyire önálló. Nem attól méltóságteljes, hogy nincs szüksége segítségre.

Az ember akkor is ember marad, amikor már segítségre szorul.

Talán ilyenkor van a legnagyobb szüksége arra, hogy ne csak ellássák, hanem észrevegyék.

Hogy megkérdezzék:

„Hogy vagy ma?” És valóban meg is várják a választ.

Hogy ne csak megemeljék a párnáját, hanem megigazítsák úgy, ahogy neki kényelmes.

Hogy ne csak megetessék, hanem közben ránézzenek.

Hogy ne csak beszéljenek róla, hanem beszéljenek vele.

Hogy ha lassabban válaszol, legyen idő kivárni.

Hogy ha ugyanazt meséli el újra, legyen valaki, aki még egyszer meghallgatja.

Mert lehet, hogy számunkra ez csak egy történet, amit már sokszor hallottunk. Neki lehet, hogy ez az egyik legfontosabb emléke. Talán egyszer eljön az a pont is, amikor már nem a szavak lesznek a legfontosabbak.

Amikor egy tekintet többet mond minden mondatnál. Amikor egy kéz érintése azt üzeni,  „Itt vagyok.” Amikor már nem tudunk segíteni abban, hogy az élet könnyebb legyen, de még mindig segíthetünk abban, hogy ne legyen magányos.

Ezért az Idősek Világnapja számunkra nem csupán egy ünnepnap. Hanem egy lehetőség arra, hogy megálljunk. Hogy meglássuk az idős embert a gondozásra szoruló test mögött. Meglássuk benne a gyermeket, aki valaha ő is volt. A fiatalt, aki álmokat szőtt. A szülőt, aki talán évtizedeken át másokról gondoskodott. A társat, aki valakivel együtt öregedett meg. Az embert, akinek az élete tele van történetekkel. És talán egy kicsit magunkat is. Mert az idő nem áll meg.

Aki ma még könnyedén lép mellettünk, holnap talán a karunkba kapaszkodik. Amit ma adunk az időseknek, egyszer talán mi is megkapjuk valakitől, egy kis türelmet, egy kis gyengédséget, egy figyelmes tekintetet, egy megtartó kezet. Nem tudjuk megállítani az időt. De tehetünk azért, hogy az idő múlásában se vesszen el az emberi méltóság.

Október 1-én gondoljunk az idősekre.

Ha él még az édesanyád, édesapád, nagyszülőd, idős rokonod, barátod, talán ma ne csak felhívd. Hallgasd meg. Kérdezd meg, mire emlékszik. Ülj mellé egy kicsit. Fogd meg a kezét. Öleld át, amíg teheted.

És ha már nincs, akit felhívhatsz, idézz fel magadban egy mozdulatot, egy mondatot, egy régi illatot, egy érintést, egy kedves emléket.

Mert akit szeretünk, annak az élete valahogyan bennünk is tovább él.

fotók: internet