A kereszténység kialakulásának első évszázadaiban az egészséghez, a betegségekhez és a betegek gondozásához való viszonyt nagymértékben meghatározta a vallás. A Biblia számos olyan leírást és tanítást tartalmaz, amelyek betekintést engednek a korabeli zsidó közösségek egészségügyi szokásaiba és betegségekkel kapcsolatos ismereteibe. Több betegség tüneteit és a kezelésükre vonatkozó útmutatásokat is megtalálhatjuk benne.
A keresztény tanítások középpontjában olyan értékek álltak, mint a szeretet, az együttérzés, a segítségnyújtás és a rászorulók támogatása. Ezek az elvek a betegek ápolásában és a mindennapi gondoskodásban is fontos szerepet kaptak. Elvárás volt, hogy mindenki lehetőségeihez mérten gondoskodjon önmagáról és családjáról, ugyanakkor azok, akik képesek voltak dolgozni, segítsék munkaképtelen és rászoruló társaikat.
A gyógyításban és a betegek gondozásában kezdetben a papok és az egyházi közösségek is jelentős szerepet vállaltak. A diakónia feladatai közé a szegények, betegek és elesettek támogatása is beletartozott. A gondozásban diakónusok és diakonisszák is részt vettek. A diakonisszákkal szemben többek között az a követelmény is megjelent, hogy idősebb, özvegy nők legyenek.
Ez az időszak egyben a kolostorok és a szerzetesi közösségek kialakulásának kezdete is volt. Fokozatosan jöttek létre férfi és női szerzetesrendek, amelyek egyre nagyobb szerepet vállaltak a betegek és a rászorulók ellátásában. Ennek következtében a diakónia korábbi jelentősége idővel fokozatosan csökkent.
Középkor
A középkorban az ápolás és a betegek gondozása elsősorban az egyház és a szerzetesrendek feladata lett. A korábbi diakóniai intézmény fokozatosan háttérbe szorult, helyét pedig a kolostorokban végzett betegápolás vette át. A szerzetesek és apácák nemcsak vallási feladatokat láttak el, hanem a betegek, szegények és elesettek gondozásában is fontos szerepet vállaltak. Ebben az időszakban számos új szerzetesrend alakult, többek között Nursiai Szent Benedek rendje, az Irgalmas Nővérek Rendje és a Szent Lázár Lovagrend.
A városok fejlődésével párhuzamosan egyre több kórház és betegellátó intézmény jött létre. Ezek gyakran a kolostorok közelében működtek, és elsősorban a szegények, betegek, idősek és rászorulók ellátását szolgálták. A kórházak irányítását kórházigazgatók végezték, akik az intézmény gazdasági ügyeiért és az ápolószemélyzet munkájának megszervezéséért is feleltek.
Az ápolási feladatokat többnyire szerzetesek és szerzetesnők látták el, akik a betegek testi szükségletei mellett lelki támogatást is nyújtottak. A kórházak működését kezdetben az egyház, elsősorban a püspökök felügyelték. A püspököknek joguk volt az intézmények működését ellenőrizni. Később azonban ez a felügyeleti jog fokozatosan a városi tanácsok hatáskörébe került, ahogy a városok szerepe és önállósága egyre jelentősebbé vált.
